Vágyaink netovábbja – a mindennapok apró öröme…

BoldogságboltAz elmúlt időszakban, bevallom kijutott a dühöngésből nálam rendesen. Hozzá nem értés, figyelmetlenség, nemtörődömség, rosszindulat töményen, és ehhez hasonlókkal találtam szembe magam, amit nekem vagy épp a környezetemnek kellett elszenvednie. Béketűrő ember vagyok, és keresem a békés megoldást, ám egyben impulzív és lendületes így nem csoda, hogy egy idő már türelmemet vesztettem. De hát ki nem volt még így soha? Aztán egyszer – mikor már úgy éreztem elég volt, ne tovább – úgy döntöttem, hogy időt, alkalmat és helyet teremtettem arra, hogy lecsendesedjek és a jó öreg hálához folyamodjak, ahhoz hogy ismét tisztán tudjak látni. Mi is az, amiért az elmúlt jó néhány évben hálát mondhatok? Mik is voltak azok a pillanatok, amikor eljutottam oda, hogy elég volt, ne tovább és akkor valahogy átfordult a világ bennem?


Amikor hálát mondtam valamiért nem kell hatalmas dolgokra gondolni, elég az apró, ám a mindennapokat észrevétlenül bearanyozó pillanatokat, érzéseket feleleveníteni. Remélem, akad ilyen a Te életedben is, kedves olvasó! Hála azért, hogy akiket szeretek és fontosak számomra azok jól vannak. Hála azért, hogy vannak szeretetteljes kapcsolataim. Bár azt gondolom ez nem is a kis dolgok közé tartozik, ez egy hatalmas ajándéka a sorsnak! Hála azért, hogy reggel hallhatom a parkban daloló énekesmadarakat, vagy hála azért, mert a pénztárban kedvesen mosolygott az eladó és szép napot kívánt (milyen ritka ez manapság). Vagy épp hála azért, mert az utcán egy idegennel összemosolyogtunk. Miért? Nem is lényeg, csak mert szép nap volt és csodásan sütött a Nap. Vagy, mert éppen segíteni tudtam annak az idős embernek, aki a minap elesett az utcán (és rajtam kívül csak egy ember ment oda hozzá) Vagy mert sétálva a Rákos patak mentén jól esett érezni, ahogy az arcomba fúj a lágy tavaszi szél. És még sorolhatnám a hálákat napestig.
Egyszer régen egy tavaszi napon egy kedves barátnőmmel együtt reggeliztünk egy kávézó teraszán. Se munka, se kilátás a hogyan továbbra. De ahogy ott ültünk és ránk sütött a Nap miközben kortyoltuk a kávét egyszer csak megszólalt a barátnőm. „Látod Ágikám, fogalmam sincs hogyan tovább, de milyen szerencsések vagyunk, hogy most itt ülünk, miközben mindenki rohan, robotol, kapkod a feje után. Mi meg itt kávézunk, élvezzük a Nap melegét és egymás társaságát. Kell most ennél több ebben a pillanatban?” És valóban nem kellett több….
Nos, kiszakadva a dühöngős pillanatból szeretettel kívánom, hogy mindenki képes legyen megtalálni azt az icipici pillanatot, ami bearanyozza legalább egy kis időre a szívét, lelkét és amiért bármikor visszanyúlhat az emlékeiben, ha úgy érzi, hogy meg kell állnia egy kis időre töltekezni. Ami napsütést hoz a szürke hétköznapokba, és amiért hálát tud mondani bármikor.
Kedves Olvasó! Te milyen „apró” dologért tudsz hálát mondani az életedben? És mikor mondtál hálát értük utoljára? Ülj le egy kávé mellé és gondold végig, hidd el, ha legalább egyet találsz már megérte.

És végezetül e gondolatokat továbbfűzve szeretettel ajánlom Rozványi Dávid Boldogságbolt novelláját. Kávé mellé szeretettel! Köszönet az írónak a gondolatokért.

Rozványi Dávid: Boldogságbolt

"Valójában egy antikváriumot kerestem a budai Öreg utcában, amikor egy furcsa cégér ötlött a szemembe, fekete alapon sárgult betűk hirdették: „BOLDOGSÁGBOLT”. Alatta egy kartonpapíron régies írással: „Átalakulás miatt VÉGKIÁRUSÍTÁS”. Ejha, gondoltam magamban, ezt meg kell próbálnom, egy kis boldogság sohasem árt, s beléptem. Bent az üzlet tulajdonosa, ránézésre egy legalább kétszáz éves örmény, olyan ruházatban, ami már a millennium idején is avíttnak számított volna épp egy öregedés határán álló nővel tárgyalt, de udvariasan köszöntött, majd így szólt:
– Kérem, nézzen körül, amíg a nagyságos asszonnyal tárgyalok, nézzen körül, hátha talál valami boldogságot, ami a tetszésére talál…
Boldogságbolt1 kicsiKörbenéztem. Mindenfele könyvespolcok, tematikusan rendezve: „szerelem”, „család”, „siker”, „gazdagság”, „lelki béke”, „extrém kívánságok”… A polcokon mint könyvek az egyes boldogságok. Azonban nem bírtam ellenállni a kíváncsiságnak és inkább (bevallom, tapintatlanul) a boltosék beszélgetését hallgattam ki.
– Drága nagyságos asszonyom, már hogy ne lenne nagy szerelem? Mindent elsöprő, lángoló, őrült megfelel?
– Igen, azt hiszem, igen.
– Kiváló minőségű, első osztályú áru, Kleopátra is ebből rendelt anno… de meg kell jegyeznem, nem olcsó ez kérem. No lássuk csak: egy úriember, fiatalabbat, vagy idősebbet szeretne?
– Kicsit fiatalabbat, nem sokkal…
– Rendben. Szenvedély minden mennyiségben, ön is szeretne megfiatalodni benne, mások számára is észrevehetően?
– Természetesen.
– Egy pillanat. Az annyi mint: a három gyerekét elveszíti, item a férjét… Az anyagi biztonság továbbá 30 percenttel visszaesik. Csomagolhatom?
– Nem… azt hiszem, ez túl drága. Valami mást nem tud ajánlani? Esetleg valami boldogságot a házasságban?
– Természetesen, nagyságos asszonyom… Egy pillanat. – közben a „házasság” feliratú polcon matatott egy kicsit. – Ez azt hiszem megfelelő lesz: Bensőséges szeretet a házastárssal. Azt hiszem, ez megfelelő lesz önnek.
– Ez jól hangzik. Ennek mi az ára?
– Kérem, ez magasabb árfekvésű, de higgye el, megéri. Végre kell hajtania egy lelki megújulást és fel kell hagynia a kacérkodásokkal.
– Valami olcsóbb nincsen esetleg?
– Dehogynem, ahogy a kedves vevő parancsolja. Esetleg csomagolhatok egy kis csípős nyelvet?
– Ez pontosan mit jelent?
– Kiváló pletykálkodási képességet. Bárkiről bármit el tud hitetni, bármilyen rosszindulatú dolgot.
– Hát nem is tudom… Azt hiszem, ez jó lesz. Mi az ára?
– Igazán nem sok: nem lesznek barátai.
– Valóban. Kérem.
– Parancsoljon nagyságos asszonyom, kezeit csókolom. – Miután kilépett a nő az ajtón hozzám fordult: – Sikerült már választania? Ajánlhatok valamit, vagy esetleg még nézelődne?
Szerencsére ebben a pillanatban egy újabb férfi lépett be a boltba.
– Egy kicsit még nézelődnék.
– Ha megengedi, addig kiszolgálom a másik vevőt is.
– Csak tessék.
Az új vevő rögtön a tárgyra tért:
– Karriert szeretnék.
– Természetesen. Nemzetközi cégnél igazgatói állás megfelelő lenne?
– Igen, mindenképp. Mi lenne az ára?
– No, nézzük csak… A családi életét fel kell adnia, item egy kis gyomorfekély.
– Nem is tudom. A családi élet elég nagy ár. Tudna még valamit ajánlani hozzá?
– Természetesen. Egy szívinfarktusért két szabados titkárnőt tudok szállítani. Ez kb. mínusz öt életévet jelent. Csomagolhatom?
– Egyszerre a kettő vagy egymás után?
– Külön-külön. Ha egyszerre kívánja, akkor az összesen… egy pillanat… igen, az mínusz nyolc életév.
– Meggondolhatom? Holnap visszajönnék?
– Sajnos üzletpolitikánk ezt nem teszi lehetővé. Ebbe az üzletbe mindenki csak egyszer léphet be, utána hiába jön vissza, már nem találja a bejáratot.
– Akkor kérem.
– Parancsoljon. – Mikor kettesben maradtunk, az öreg örmény hozzám fordult: – Sikerült választania?
– Nem is tudom…
– Hajaj… – sóhajtott fel – tudja, hogy ez a leggyakoribb mondat, amit ebben a szakmában hallok? ’Nem tudom!’ Ma már senki sem tudja, hogy mit akar. Bezzeg régen! Emlékszem, jött egy Júlia nevű úrilány, ő tudta, mit akar: életfogytig tartó szerelmet! És szó nélkül kifizetett érte vagy harminc életévet. Aztán itt volt Giacomo, az a velencei kispap, aki azt kérte, hogy neki legyen a legtöbb erotikus kalandja a világon. Örömmel lemondott cserébe a szerelemről. Biztos halott már róla, Casanova néven lett híres. Vagy emlékszem arra a cingár fiatalemberre, Sanyira, aki azt kérte, hogy híres költő legyen és egy szabad hazában akar meghalni. Örömmel vállalta, ha ezen kívül semmi sem sikerül neki az életben.
Ma már mindenki csak kicsinyes kívánságokkal érkezik. Szerelem, szex, pénz… És azoknak is sokallják az árát, pedig higgye el, a piacon mi vagyunk a legolcsóbbak. Nagy cég, nagy múlt, kicsiny árak, ez az üzletpolitikánk…
Kicsit zavartan sütöttem le a szememet, megpróbáltam félrevinni a témát.
– Extrém kívánságokat is tudna teljesíteni?
– Természetesen!
– Mondjuk, ha világuralmat szeretnék kérni?
– Legnagyobb sajnálatomra, abból a gyártó már nem vállal újabb példányt. Tudja, az utolsó darabot egy vékony, bajszos fiatalember vitte el, aki eredetileg Wagner kéziratokat keresett, meg festészeti albumokat…
– Neki milyen árat kellett fizetnie?
– Mindent, amit létrehozott élete folyamán, saját magának kellett elpusztítania, addig nem hallhatott meg. Bonus megkapta, hogy ellenséges fegyver nem fogta.
Talált már valamit, Uram?
– Bevallom, kicsit szemezgettem az „irodalmi Nobel-díj” feliratú csomaggal…
– Kiváló választás, Imre bátyám is ugyanebből a típusból rendelt.
– Azt hiszem, én is csak azt mondom, amit a vevői többsége: nem is tudom. Azt hiszem, a boldogságot inkább saját magam szeretném megtalálni és nem tudni, milyen árat kell fizetnem érte.
– Tudja mit? Ön ma az utolsó vevőm. Megkapja bonus, amit szeretne.
– Azt hiszem, egy csésze kávét szeretnék.
– Csak egyetlen csésze kávét?
– Igen. Azt szeretném, ha egész életemben minden nap tudnék örülni a sors olyan apró ajándékainak, mint egy csésze kávé.boldogságbolt4 Ha mindig lenne a közelemben valaki, akivel együtt tudom élvezni a frissen főtt kávé zamatát. Nem kell több: minden napra egy apró öröm és az, hogy felismerjem és örülni tudjak ennek.
– Jól meggondolta?
– Igen, tudom, nem nagy boldogság, de legalább biztos.
– Bölcs választás, ha szabad megjegyeznem. A kicsiny dolgok öröme… régen elfelejtett boldogság. Máris csomagolom
– Nagyon köszönöm. Isten áldja!
– Tiszteletem.
Az ajtóból még visszafordultam: – Kérdezhetek valamit? Azt írta, átalakítja a boltot. Mit fog árulni?
– Boldogtalanságot, kérem. Tudja, úgy látom, ma erre nagyobb igény van.
S alázatos mosollyal becsukta mögöttem az ajtót."